Aloe - az örök ifjúság virága | Második rész

Piton csak hápogott, majd villámgyorsan felugrott a földről. A lány, aki történetesen ettől kicsit se rettent meg, tovább mosolygott és áthatóan nézett smaragd szemeivel. A fiú görcsösen nyelt egyet, és elfutott, mielőtt mondott volna valamit. Meg se várta, hogy véget érjen az óra, csak ment, amerre lábai vitték.
Végül az udvaron kötött ki. Mióta nem üldögélt az alatt nagy, öreg tölgyfa alatt? 15 éve? Esetleg 20? Régen volt, annyi biztos.
Most mégis arra felé vette az irányt, és leheveredett az őszi levelektől díszített avarra. Szeptember van.. Most kezdődött az év szinte, és máris baj történt.

Ki ez a lány? Megszólalásig olyan, mint Lily Evans.. A szeme, az arca, és a haja..! Az a bódító vörös, illatos hajzuhatag.. Menjen vissza, és beszéljen vele? Miért nincs órán?! Ezért minimum 20 pontot le kéne vonni a házától! Melyik házba is jár?

Töprengéséből lépések zaja rázta fel. Úgy tűnik, vége az órának, és a diákok kicsit kiszellőztetik tudástól roskadozó elméjüket.
A lány, Lily, megint itt van. Valamit fogott a kezében, és boldog léptekkel halad Piton felé. A fiú lehunyta szemét, hogy ne kelljen ránéznie, mert akkor valószínűleg megint nem szólalna meg..

- Hé! Miért szaladtál el csak úgy? Még a nevedet se mondtad meg! - nem neheztelt, nevetve beszélt. Piton kinyitotta a szemét, és látta, hogy a lány vele szemben ült le. A mosoly egyszer sem hervadt le az arcáról, és a könyv, amit szorongatott, mellé pottyant a földön.

- Mert..

- Hogy hívnak?  - tette fel ismét a kérdést Lily. Kissé félre biccentette a fejét, és úgy vizslatta. Piton mély levegőt vett, és válasz helyett kérdezett.

- Milyen Lily vagy?

- Oh, az igazi nevem Lilyanne Pathwods, de a becézését jobban szeretem - a lány csacsogás beszéddé szelídült, és látszott rajta, hogy okos. Nagyon okos. Értelmesen csillogó szemek, tudálékos szemöldök mozgatás.
Piton morgott valamit, de a lányt nem zökkentette ki:
- Nem akarod elárulni, hogy hívnak?

A fiú gondolkodóba esett. Mi van, ha másnapra vissza változik? Akkor újra tanítania kell őt, és tudni fogja, hogy vele beszélgetett. Álnév? Rossz ötlet! Akkor meg a nem létező embert keresné. Hazudni nem akart. Kelepcébe került, a szó legszorosabb értelmében.

- A nevem.. Perselus - bökte ki nagy nehezen. Lily várta a folytatást, de az elmaradt.

- Örültem, hogy megismertelek, de megígértem valakinek, hogy benézek hozzá óra előtt. Szia! - felpattant, és elviharzott. A könyvét elfelejtette magával vinni, így Piton bele lapozott. Csúnya dolog, de megtette. Úgy tűnt, egy emlékkönyvet tartott a kezébe, apró kiegészítésekkel, fotókkal, rajzokkal. Az egyik képen három lány mosolygott a képről, ami erősen megfakult.
A kép egy szőke és egy fekete hajú lányról készült, közöttük állt Lily, és teleszájjal nevetett. Kiegészített írásként ez állt:
Mester Hármas - Dee, Cassady, Lily 
Piton tovább lapozgatott. További barátokról készült vagy kapott emlékek, idézetek, bűbájok. Hirtelen keze megállt egy érdekes oldalon. Egy fénykép.. Dumbledore és a lány, boldogan mosolyogva, hol egymásra, hol a kép nézegetőjére.. Az alá írt szó a lehető legfurcsább volt:
Nagyapa.

Piton ebben a pillanatban összecsapta a könyvet, és a hóna alá csapta. Meg kell keresnie Dumbledore-t, méghozzá sürgősen. Talán.. Talán tud valamit mondani a lányról.
Útközben a diákok egy hatalmas folyammá sűrűsödtek, és Piton is besorolt közéjük. Utálta új énjét, utálta Longbottom-ot. Megszokta, hogy mikor a folyosón lépked, vagy esetleg siet, a tanulók elugranak előle, mert nem akarnak bajba kerülni. Itt senki nem ismerte fel, sőt, olyan szürke lett, mint hajdanán, mikor ő is növendék volt az iskolában.

A makacs kőszobor mikor meglátta, sértődötten húzta fel márvány orrát. Talán megsértődött amiatt, hogy megrugdosta. Piton törte az agyát a jelszón, és végre kibökte: citromos italpor! Az őrszobor félre ugrott, utat engedve a csigalépcsőn, fel az igazgatói irodába.
Az igazgató még nem ért vissza, így ez egy füstbe ment terv. Fordult volna vissza, de ekkor a falon függő Phineas Nigellus portréja megszólította.

- Professzor úr! Van valami baj? - mézes-mázosan beszélt, de csak azért, mert ő is Mardekáros volt, mint akihez beszélt. Ha Piton másik házból származna, valószínűleg egészen más hangszín ütött volna meg.

- Semmi, Nigellus. Albustól kellett volna kérdeznem valamit - görcsösen megszorította a könyvet, és farkasszemet nézett az ex-igazgatóval.

- Ó, Albus nem jön vissza mostanság. De talán én tudok segíteni, drága professzor! - vékony szeme összeszűkült, és szája félmosolyra húzódott.

Piton hezitált: kíváncsi volt, rettentően.. Mégis valahogy nem bízott ebben a varázslóban. Azonban életében nem volt még ennyire oda, hogy megtudjon valamit.

- Hát jó... - fellapozta a könyvet, és megmutatta a közös képet a portrénak. Nigellus nézte egy darabig, majd nagyot nyelt. Sűrűn pislogott, majd mintha nehezen tudna nyelni, megszólalt. Fojtott, komor hangon beszélt.

- Ez a lány... Lilyanne... Nos, ő az igazgató fogadott unokája volt, mert szegény szüleit korán elvesztette. Hát és tudja milyen Dumbledore! A kapcsolatuk igazán kedves és szeretetre méltó volt, Albus rajongott a kislányért. Nem a Roxfortba járt, hanem magántanulóként sajátította el a mágiát. Roppant tehetséges, mondhatni különleges ügyességgel bánt a pálcával... Viszont körül-belül 20 éve azonban súlyos baleset érte... Azonnal szörnyethalt. Azóta róla nem beszélünk, professzor. Nem is értem, hol talált rá a könyvre. Tudomásom szerint, nos, a kislány mellé tették a kriptába.

Piton sűrűn kapkodta a levegőt. Unoka... Halál... 20 év... Kripta... Szavak, melyek össze-vissza kavarogtak a tanár agyában. Még jobban szorította a könyvet, és sietősen távozott. Phineas Nigellus nem szólt semmit, csak nézett maga elé, és egy hajdani boszorkánnyal beszélgetett a történtektől.

Mit jelentsen ez az egész? Ki ez a lány, ha Nigellus szerint... 20 éve meghalt...? Egyszerűen... Ez felfoghatatlan! És miért néz úgy ki, mint elvesztett szerelme?

A folyosón beleütközött valakibe, annyira nem figyelt oda. A valaki megtántorodott, és elszórta könyveit. A francba! Pont ebbe az agyatlanba kellett botlania?! Vagyis dehogy! Most kikérdezheti!

- Longbottom! Távozz az utamból! - dörrent rá mérgesen, de megtorpanva. Megszokta, hogy Neville ilyenkor meghúzta magát, vagy épp elfehéredett. Most tanakodva nézett rá, és összeráncolta a homlokát.

- Ismerős vagy nekem, de nem jövök rá, honn.... - tátva maradt a szája. - Professzor! Maga.. Maga.. Ez lett a főzet hatása? Én igazán sajnálom, de Draco Malfoy megzavart, és...

- Mit tettél abba az elrontott szérumba, de féleszű kölyök?! - tombolt Piton a dühtől, és Neville egyre inkább elsápadt. Dadogni és verejtékezni kezdett.

- Én... Én... Te..Tettem bele egy kis... egy kis koriandert, és... mentát, aprított sárkánypikkelyt, kevertem rajta hármat jobbra... Nem! Négyet balra! Vagy mindkét irányba...?

- Elég, te sületlen! - szakította félbe ingerülten, majd elsuhant. A válla felől még vissza szólt:
- Eszedbe ne jusson említeni, ki vagyok, világos?!

Természetesen Neville hebegett-habogott egy sort, hogy ő soha, nem fog mondani semmit senkinek, de Piton ezt nem hallotta. Mindent, amit lehetett, a fiú elrontott bájitaltanórán. Mire ezt ő rendbe hozza, talán lejár az év is.